2011. február 11., péntek

Kuncze Gábor beszéde a Köztársaság napján


Kedves Barátaim!

Amikor egy könyvben azt olvassuk, hogy „történelmi idők”, többnyire nagyszerű lehetőségekre, kiváló emberekre és egyedülálló megvalósulásokra gondolunk. És mi történik, amikor az ember nem olvassa, hanem megéli a történelmi időket? Ha belegondolunk, a 20. század telis-tele volt történelmi pillanatokkal és fordulatokkal, ám az emberiségnek nem sok öröme tellett benne.



Ma gyakorlatilag minden objektív – tehát ellenzéki vagy külföldi beszámoló – hazánkat úgy írja le, mint egy történelmi kísérlet színterét, egyesek politikai hazárdjátékot emlegetnek, mások a 20 évvel korábbi kelet-európai rendszerek reflexeinek újjáéledését. Magyarország nem a 21. század hajnalát üdvözli – írják –, hanem újrajátssza és állampolgáraival újrajátszatja a 20. századot.

Valljuk be, mindannyiunknak vannak utánérzéseink. Ha csak kevesen is mérték eddig fel teljes komolysággal, mi mindent veszíthetünk, azt érezzük, hogy lassan minden szétmállik, amit szilárdnak hittünk, és azt is gondoljuk, hogy bármi megtörténhet.
Azok az egykori ellenzékiek, akik korábban oly gyakran élvezték a kádári rendőrség vendégszeretetét, utóbb némileg tréfálkozva arról számoltak be, hogy az akkori belügy képtelen volt magyarázatot találni, miért veszítette el az ellenzék velük szemben az egyébként oly természetes és emberi veszélyérzetét. Miért nem fél tőlük, a következményektől, az állásveszéstől s attól, hogy majd hajlott korban biztos nyugdíjjal térjenek meg a Balaton partjára. Ma pedig valamennyien azt érzékeljük, igencsak kevés kedélyességre okot adó hangulatban, hogy államunk vezetőiben nem él semmilyen egészséges veszélyérzet.
Pedig számos jel inthetné őket, nem is beszélve arról a felelősségről, mely okkal nyomhatná vállukat, hisz az unió immáron 27 tagországa ma már nem csak önmagáért, nem csak belső rendjéért, nem csak állampolgárai boldogulásáért visel felelősséget, hanem egyenként és közösen is azért a roppant kísérletért, ami Európában és Európáért zajlik.
Az ellenzékiek annak idején hittek az elnyomó rendszer végzetében, hogy a Kádár-Magyarország évei, napjai meg vannak számlálva. Ezért nem féltek. A mai kormányzat hisz az elnyomó rendszer mindenhatóságában és évtizedekre való bebetonozhatóságában. Tévedésük ugyan nem azonos, de vannak közös elemei, hiszen láthatjuk: a kádári reflexek Kádár halála után húsz évvel is működnek; én pedig biztos vagyok abban, hogy a most kiépülő rendszer szabott ideje sokkal rövidebb lesz annál, mintsem Orbán Viktor és társai remélik.
Nem Magyarország az egyetlen ország, ahol akad egy politikus,, aki megpróbálja saját mozgásterét egész Európa és a demokratikus nyugat rovására kiterjeszteni. Brüsszelben megtapasztalták már, milyen az, amikor egy Robert Fico típusú ember kerül hatalomra, letörve várták a Kaczyński fivérek ámokfutásának végét, és nehezen bár, de megszülettek a szankciók Béccsel szemben is, amikor a néppártiak a szalonképtelen Szabadságpárttal ellensúlyozták ki koalíciós deficitjüket. Ma Bécsben már mindenki arról beszél, milyen sokat is használtak az osztrák államnak a kellemetlen brüsszeli szankciók, milyen sok tanulsága volt ütköztetni akkor a nemzeti büszkeséget és a szégyen jogosságát, mely elől kevés osztrák politikus és közéleti ember bújhatott el. Ficón és a Kaczyńskiakon túllépett a kortárs történelem, bár visszatértük a jövőben egyáltalán nem zárható ki.

Mindazonáltal Robert Fico a baloldalon és Jarosław Kaczyński a jobboldalon, már nem abba a Szlovákiába és nem abba a Lengyelországba tér vissza, melyet – politikai közállapotait tekintve – oly romlottan hagytak utódaiknak örökül, hanem két olyan országba, ahol soha nem volt még erőteljesebb a civil társadalom, mint azt megelőzően.
Meggyőződésem, hogy erre számíthatunk itt, Magyarországon is. Az efféle kihívások erősítik a köztársaságot és hitelesítik a demokráciát, hisz feltárják annak a közösségnek a szabadsággal és a demokratikus önmeghatározással kapcsolatos hiányosságait, melyek eddig nem voltak – sőt a világ előtt nem is lehettek – oly látványosak.
Kedves barátaim,
Sokunknak emlékezetében él a ’80-as évek furcsa puha diktatúrája. Alapvetően különbözött az az idő a mai helyzettől, bizonyos elemeiben azonban mégis hasonlított rá. E hasonlóságnak a lényege pedig a szolidaritás volt, amely a nyugati közhangulatban – gyakorlatilag pártállástól való tekintet nélkül – egységesen felénk irányult. És ami az átadott tudásban, az informális segítségben és a civil társadalomnak nyújtott jelentékeny támogatásban öltött testet.
Hogy ma ugyanott tartunk, az szomorú, az okokat azonban ne másban keressük. Hiszen a felelősség a miénk, pontosabban a miénk is. Ha van a világon kollektív felelősség, akkor az épp ez. Nem csak a rosszindulatot, politikai irigységet és hatalmi vágyat tartom én efféle felelősségvállalásra okot adó bűnnek, de a megfáradást, a meghátrálást és közönyt is.
Ugyanakkor szeretném jelezni: mégsem tartunk ma egészen ott, hisz amikor a nyugat szolidáris szánalma egykoron ránk vetült, akkor az igazodási pont még a Varsói Szerződés volt, az akkori vezetés egy, a magyar lehetőségeknél sokkal hatalmasabb világbirodalom támaszával és ösztönzésével tiport el mindent, amit a szabad akarat alulról diktált. Ma viszont szövetségesünk a demokratikus világ két leghatalmasabb állama. Egyrészt az Európai Unió, másrészt az Egyesült Államok.

Nem az ő szövetségese, nem azé, aki most rárontott a sajtószabadságra, rárontott a magánnyugdíj-pénztárakra, rárontott a kultúrára, rárontott a családokra, rárontott az eddig független intézményekre. Hazánk, az Európai Unió és a nyugati demokráciák érdekközössége nem az ő szövetségese, hanem a miénk. Az ezt igazoló példákhoz elég ismét megnézni a Fidesz-vezetők strasbourgi fogadtatását és azokat a rosszalló gesztusokat, amelyek nem csak a nyugati sajtóból áradnak felénk, de kormánykörökből is, beleértve Brüsszelt, Párizst, Berlint és Washingtont.
Ma a mi közösségünk és megalázott köztársaságunk képviseli Magyarországot, mi és köztársaságunk az etalon mindenkinek, akinek stabil és megbízható partner kell. A londoni Guardian néhány héttel ezelőtti cikkében úgy aposztrofálta Magyarországot, mint Észak-Koreát, Burmát vagy Chávez Venezueláját: „lator államként”, de, még mielőtt a minősítésen felháborodnánk, a cím után rögtön hozzátette ehhez: a megjegyzés csak arra a Magyarországra vonatkozik, amelyre Orbánnak befolyása van, arra a Magyarországra, amely kritika nélkül elfogadja Orbánt. Nos, ez a Magyarország zsugorodik, már ma is sokkal kisebb, mint az a kétharmad, amely ilyenné tette.

Kedves Barátaim!

Nemrég egy vállalat tulajdonosával beszéltem, akinek cégét elvették. Ez úgy zajlik, hogy megkeresik, hogy adná oda nekik a céget, mert különben tönkre teszik. Ellenértékként fizetnek valamit, de semmiképpen nem a cég valódi értékét. Ha nem adja, tönkre megy. Odaadta. Kérdeztem, hogy hajlandó-e erről beszélni a nyilvánosság előtt, de nem vállalta. Azt mondta, hogy itt fog élni, valamit biztosan fog csinálni, nem szeretné, ha bosszút állnának.

Találkoztam egy fiatalemberrel, akit azzal az indoklással küldtek el a közszolgálatból, hogy kell a hely egy helyi politikai potentát fiának. Persze szóban közölték vele, írásban mostanában már nem kell. Nyilvánosságot nem vállal, mert fél.

Egy kórházigazgató meséli, hogy mennyire megalázó volt, amikor közölték vele, hogy egy napja van a lemondása benyújtására, mert már kiválasztották az utódját. Nem sorsoláson nyerte az állását, nem is pártlistán szerezte meg, szakmai alkalmassága alapján bízták meg. Most azért kellene távoznia, mert az előző nyolc évben pozíciót vállalt. Szeretne majd tovább dolgozni, ezért ő sem vállalja a nyilvánosságot, félti a jövőjét.

Egy pest megyei pedagógus mesélte, hogy az iskolájukban az igazgató mindenkivel közölte, hogy aki nem lép vissza az állami nyugdíjrendszerbe, szedheti a sátorfáját. Szeretne még tanítani, ráadásul ott, ahol él, ezért nem beszél a dologról, és így vannak ezzel a többiek is.

A példákat hosszan sorolhatnám. Ezek az emberek félnek. Félnek a jövőtől. Egzisztenciális félelem az övék. Helyzetüknek azonban politikai okai vannak. Hittek a rendszerváltásban, hittek abban, hogy ha képességeik szerint dolgoznak, akkor teljesítményük alapján ítéltetnek meg. Most azonban döbbenten tapasztalják, hogy ez nem így van.

Olyan emberek ők, akiknek volt állásuk, vállalkozásuk, biztos egzisztenciájuk. Képzeljük el akkor, hogy mit érezhetnek azok a százezrek, akik lehetőségei egyébként is szűkösek, vagy nincsenek. Ők vajon miben bízhatnak? Ők vajon milyen félelmeknek engedelmeskednek? Márpedig a politikai gyakorlat fokozottan sújtja őket. De eléri a középosztály alsó harmadát is.

Bibó István azt mondja, "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni:” Legalább is eddig szoktuk idézni. Ő azonban folytatta, a következőképpen: “…nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük."

Értenünk kell a családjukért, a jövőjükért aggódókat, de nem szabad elfogadnunk a kialakult helyzetet, mert azáltal lesz valódi veszély, hogy félünk tőle.

Nem engedhetjük meg ezért, hogy maguk alá gyűrjék azokat is, akik nem kérnek belőlük, akiknek még mindig fontosak korábbi közös eszméink: a szabadság, a jogállam, a demokrácia, Európa, az az értékrend, ami Európát jelenti számunkra, és amelynek létezésére oly gyakran hívja fel a figyelmünket manapság.
1994-ben mondtam, hogy egy ország nem működhet úgy, hogy négyévente az egyik fele arrébb rúgja a másikat. Most is csak ezt tudom mondani. Nem azért nem szabad elfogadni, tudomásul venni és eltűrni mindazt, ami ma látunk magunk körül, mindazt, ami ma történik velünk, mert abban bízunk, hogy eljön az idő, amikor mi rúgunk ki másokat, amikor mi foglaljuk el a pozíciókat. Nem! Hanem azért, mert ez, ami most van, nem tartható fenn.
Kedves barátaim,
A köztársaság nem azért van, hogy csak úgy működjék, egyesek kénye-kedvére, hanem hogy működése polgárainak javát szolgálja. Nem egyetlen rétegét, nem kevesekét, még csak nem is kétharmadnyi többségét, hanem mindenkiét, úgy, hogy a demokrácia és a szabadság eszménye mondhasson arra áldást. Ma nem ilyen kort élünk, ma nincs áldás azon, amit a magyar kormány megálmodott.
De a szabadságszeretők élni akarása és tágabb hazánk, az Európai Unió megmutatta: nem vevő e csábításra. Mariót most már nem kábíthatja el újra a varázsló üres ámítása, nem mocskolhatja be büntetlenül csókja, s ezért elmarad a megalázó felébredés is. Ébren vagyunk, ébren is kell lennünk. Mert tudnunk kell, hogy a saját problémáinkat helyettünk megoldani nem fogja senki, erre azért megtanított minket a 20. század.

Nekünk kell kiállnunk magunkért, a közösen vallott értékeinkért, mindazokért, amelyekről mindig is azt gondoltuk, hogy számunkra az értelmes élet alapját jelentik. Ennyivel tartozunk magunknak, a mögöttünk hagyott évtizedeknek, a rendszerváltásnak, de ennyiben felelősek is vagyunk az utánunk következő generációkért.

Ne feledjük, a végén a köztársaság mindig győzedelmeskedik.