2012. november 21., szerda

Beszédek

    A Bibó István Közéleti Társaság az elmúlt években rendszeresen tisztelgett Károlyi Mihály, az első magyar köztársaság elnökének emléke előtt. A szobrát elmozdították, az új helyzet új formát követel. Ezért határoztuk el, hogy idén és a következő években október 31-én zártkörű, ünnepi vacsorán idézzük föl a köztársasági eszmét.



    Kende Péter megnyitója:

    Hölgyeim és Uraim, igen tisztelt megjelentek! Kedves Barátaim!

    A Bibó István Közéleti társaság az elmúlt években rendszeresen tisztelgett Károlyi Mihály, az Első Magyar Köztársaság elnökének emléke előtt. De a szobrát elmozdították, és az új helyzet új formát követel. Ezért határoztuk el, hogy idén és a következő években zártkörű ünnepi vacsorán idézzük föl a köztársasági eszmét. Ezzel a bankettszerű összejövetellel kapcsolódunk Károlyi és Jászi második világháború közti híveinek ahhoz a tradíciójához, amely 1945-ben még Károlyi elnökségétől remélte a demokratikus köztársaság normális elveihez való visszatérést. Ezt szimbolizálta az őszirózsás forradalom emlékére néhány éven át megismétlődő október 31-i vacsora, és az azon elhangzó Károlyi-emlékbeszéd, amelynek számára 1945-ben még egy külön serleget is készítettek. Azt a serleget, amelyet most itt tartok a kezemben. Köztünk van egy személy – Kövesdi Pál, akit nagyon kérek, hogy álljon föl ebből az alkalomból –, aki akkoriban a Magyar Radikális Párt tagja volt, és talán jelen volt valamelyik serlegbeszéden, de ezt csak föltételezem, mert nem volt módom előzőleg erről vele beszélni.
    A serleg sokáig abban az irodában porladt, amelyet a Hazafias Népfront bocsátott a Magyar Radikális Párt rendelkezésére, amely ezt a serleget használta. Aztán innen került valahogyan apámhoz, apám hagyatékából a halála után került elő, és pár éve jelenlévő nővérem, Kende Éva azzal adta a kezembe, hogy „hát ez talán még egyszer szolgálatot tehet”. Úgy gondolom, hogy ennek a szolgálatnak most biztosan itt az ideje, mert szükség van olyan emléktárgyakra és ereklyékre, amelyek a magyar republikánus hagyományt őrzik. Most illenék egy hosszabb, emelkedett hangú emlékbeszédet mondani a Magyar Köztársaságról. Én tulajdonképpen készültem is, hogy azokról a nehéz tradíciókról beszéljek, amelyek magyarázzák, hogy az elmúlt évtizedekben demokratikus köztársaságban éltünk, és ennek a köztársaságnak voltak is hívei. Sőt, voltak egyesületek, amelyek Respublika néven működtek, például ezek egyikét Vitányi Iván hozta létre, még a kilencvenes években. De az, hogy ez a hagyomány nem tudott meghonosodni, nyilvánvalóan azokkal a mostoha körülményekkel függ össze, amelyek a Magyar Köztársaság történetét – amennyiben egyáltalában erről beszélni lehet – a huszadik század folyamán kísérték: a gyors vereséget, a névvel való visszaélést, a lehetőségek hirtelen bezárulását – gondolok itt 1946-1947-re. Valamint azt a tiszavirág életű lehetőséget, amelyet 1956 jelentett. És ezek után jött természetesen 1989, és hogyha jobban belegondolunk, akkor tudjuk, hogy a köztársaságnak – a demokratikus köztársaságnak – Magyarországon mégis csak van több mint húsz éves múltja, és hogyha ezeket a napokat hozzáadjuk, akkor talán még huszonegy évig is eljutunk. Tehát van két évtizedes múltja, és voltaképpen, valljuk be, mi személy szerint, már életkorunk miatt is és egész pályafutásunk révén ehhez a hagyományhoz tudunk legjobban kapcsolódni. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy Károlyi Mihály neve szimbolizálja azt a pillanatot, amikor Magyarországon több – hogy mondjam? – kósza gondolat és majdnem-kísérlet után mégis csak létrejött az első Köztársaság, sőt, pár hónapon át kormányozni is tudta az országot.
    Kedves jelenlévők, kedves Barátaim! Mint látjátok, itt, ezen az összejövetelen a magyar liberális baloldal egy olyan reprezentatív szellemi képviseletét próbáltuk összehívni, amely mindannyiunk számára nyilvánvalóvá teszi, hogy ez egy nagyon fontos komponense Magyarországnak, hiszen kevés olyan mozgalom van, amely ilyen szellemi elitet tudhat maga mögött. Mi szándékosan nem hívtunk politikusokat. Kuncze Gábor a Bibó István Közéleti Társaságnak egyik alelnöke, és Vitányi Iván is ebben a minőségben van itt. Egyébként az elnökség több tagja jelen van. Sándor Iván valahogyan meg akart húzódni ott az egyik asztal közepén. Bibó István szintén arról nevezetes, hogy soha nem ül az első sorba, mindig keresi, hogy van-e még az utolsó sor mögött is esetleg egy szék, ahova leülhetne. Hadd mondjak itt mindjárt köszönetet Márton Lászlónak, aki a Társaság ügyvezető alelnöke, és aki nélkül semmiféle rendezvény nem jöhetne létre, és ez a mai rendezvény aztán végképp nem jöhetett volna létre, mert hiszen ez olyan pénzügyi előkészítést követelt, amely nagyon energikus Hadész-lelkületű személyt kíván – te mondtad magadról. Tehát itt egy szellemi elit van jelen, és az a nagy kérdés – és tulajdonképpen én kérdező módban fogok továbbra is megszólalni –, hogy milyen mondanivalójuk lehet ezeknek a szellemi embereknek arról, ami Magyarországon az elmúlt két és fél évben kialakult. Mindjárt leszögezném, hogy mi itt nem egy választási pártnak vagy szövetségnek a programját kívánjuk kidolgozni, ehhez sem kedvünk nincs, sem nem érezzük alkalmasnak magunkat – elnézést kérek azoktól, akik ehhez azért mégis valamennyire értenek és esetleg részt is vesznek ilyen munkában –, de egészben véve ez nem egy szellemi elitnek a feladata. Én úgy gondolom, hogy a mi feladatunk inkább az, hogy szembenézzünk azzal a lelki-politikai helyzettel, amely ebben az országban kialakult, az ebből eredő veszélyekkel, és hogy azon töprengjünk, hogy van-e mód, és ha igen: mi az a mód, amellyel ezeket a veszélyeket le lehet küzdeni, vagy legalábbis csökkenteni. Leegyszerűsítendő: mindjárt három szóban összefoglalom azt, amit én erről a helyzetről alapvetően gondolok. Mégpedig azt a körülményt, hogy Magyarországot a maga végzetes kettéosztottságában kell szemlélnünk. Nem lehet másként szemlélni. És minden taktikai ötletnél előbbre való azon töprengeni, hogy először is minek következtében jött létre ez a végzetes kettéosztottság, amely tulajdonképpen két Magyarországot eredményezett. Két politikai közösséget, amelyek még csak beszélő viszonyban sincsenek egymással. Ámbár azt nem mondanám, hogy nem lehetnének, de nincsenek egymással beszélő viszonyban. Persze, a felelősség ezért a kettéosztottságért egyáltalában nem egyenlően oszlik meg. Erről talán nem érdemes beszélni, nagyon jól tudjuk, hogyan keletkezett.
    De tény az, hogy nemcsak létrejött ilyen kettéosztottság, hanem ennek a kettéosztottságnak a jegyében keletkezett ez a bizonyos kétharmados fülkeforradalmi hatalom. Erre épül rá, és minden mozgásnak, amely azt jelentené, hogy ebből a helyzetből kiszabadulunk és valami más felé tudunk elindulni, az volna a feltétele, hogy mégis csak létrejöjjön valamiféle út és mód ennek az abszolút végzetes kettéosztottságnak, ha nem is a fölszámolására, de nagyon lényeges csökkentésére.
    Hogyha ez nem csökken, akkor olyan politikai cselekvés, amely közelebb visz valamiféle megoldáshoz és messzebb visz azoktól a szakadékoktól, amelyekhez egyre veszélyesebben közeledünk, szerintem nem jöhet létre.
    Én itt látom a probléma gyökerét, de ezt most nem fejtegetem tovább, mert hiszen annyian vagyunk és minden bizonnyal sokaknak van ehhez mondanivalójuk. A Galamus egy nagyon plasztikus leírását szeretném itt az emlékezetbe idézni, Láng Júlia tollából, aki október 23-án úgy ment el a – most majdnem azt mondtam, hogy Eskü térre, de nekem ugye ez ugrik be –, hogy leszállt a Kossuth Lajos téren és jött föl a metróval. És akkor teljes egészében benne volt abban a tömegben, amely áradt a Kossuth téri nagygyűlésre. Leírta azt, hogy ott milyen arcokkal találkozott, és aztán leírta, milyen arcokkal találkozott az Erzsébet hídnál.
    Ha ezt a leírást olvassuk, akkor látjuk, hogy nem egyszerűen történelmi vagy politikai problémákról van szó, hanem pszichológiai problémáról, tehát egyéniség-alakulási problémákról.
    A kérdés mégis csak az, hogy a republikánus Magyarország hogyan tud eljutni ahhoz a másik Magyarországhoz, amely tömött sorokban jött fölfelé a metrókijáraton a Kossuth Lajos térre. Mert ha nem tud eljutni ehhez a másik Magyarországhoz, akkor nem tudom, hogy miről érdemes egyáltalában beszélni.
    Ezzel ezt az emlékvacsorát megnyitottam, kívánok mindenkinek jó étvágyat, és remélem, hogy olyan jó beszélgetés fog kialakulni, amelyből mindannyian valamivel okosabban távozunk, mint ahogyan ebbe a terembe beléptünk.
    Köszönöm szépen.

    Kerék-Bárczy Szabolcs pohárköszöntője:

    Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

    Mindig hálás dolog, ha az ember egy hosszabb vacsora és beszédek után mond utolsó szavakat – egy utolsó vacsorán –, de a köztársaságot jöttünk ünnepelni, illetve a köztársaságra jöttünk emlékezni.
    Én két dolgot emelnék ki a köztársasági eszméből, ami számomra kifejezetten fontos és irányadó. Bár nem lévén liberális baloldali, hanem szabadelvű konzervatív, de a köztársaság eszméje bennünket ez mindenképpen összeköt. A köztársaság számomra minden egyéb tulajdonsága mellett magatartásforma és etikai kódex. Iránytűül szolgál, hogy hogyan kell a közösséghez, a hazához viszonyulni.
    A köztársaság eszméjén belül számos értéket lehet kiemelni, ám én most egyet hangsúlyoznék: a szabályozott, de szabad verseny értékét. Ez az érték a szabadság eszméjéből fakad, és sajnos ma ez tűnik az egyik leginkább háttérbe szorított fogalomnak.
    Hallgatván az előző hozzászólásokat a demokraták összefogásának vitathatatlan szükségességéről, az járt az eszemben, hogy nekünk, demokratáknak a legutolsó pillanatig is versenyeznünk kell egymással. Mert nem az a legfőbb célunk, hogy távozzon Orbán Viktor és rezsimje – ez „csupán” a legfontosabb eszköz! –, hanem az, hogy miután távozott a jelenlegi hatalom, visszaállítsuk a demokráciát és megteremtsük a feltételeit annak, hogy megindulhasson a gazdasági növekedés Magyarországon. Ehhez viszont ki kell dolgoznunk az egymással versengő stratégiákat és programokat, hogy aztán ezekből – a választások előtt – közös cselekvési tervet kovácsoljunk, amely megalapozhatja a demokratikus ellenzék együttműködését. Nem szabad tehát úgy tennünk, mintha mindenben egyetértenénk, de késznek kell lennünk az összefogásra, amely csak világos programok mentén, nagyfokú kompromisszumkészséggel valósítható meg.
    Az én generációmnak, a ma harmincas-negyvenes éveikben járóknak komoly kihívás, hogy biztosít-e számunkra a haza elég perspektívát ahhoz, hogy az életünket itt éljük le, vagy pedig számos barátunk és ismerősünk példáját követve külföldre távozunk. Senkit nem ismerek, aki elhagyta volna Magyarországot, ha nem érezné zsákutcának az elmúlt huszonkét év társadalmi-gazdasági folyamatait. Abban, hogy egész nemzedékek ezt érzik, mindenkinek felelőssége van, aki hosszabb-vagy rövidebb ideig formálta a magyar politikát a rendszerváltozás után. Nyilván nekem is.
    Számomra az az igazi kérdés, hogy mi jön a reménybeli kormányváltás után. Az embereket is az érdekli, hogyan fog alakulni a hétköznapi életük. Azt várják a politikusoktól, hogy közpolitikai kérdésekkel foglalkozzanak, azzal, hogy jó minőségű közszolgáltatásokat állítsanak elő korrupciómentesen és hatékonyan.
    A politikának ilyetén felfogása mintha nem kapna kellő teret a közbeszédben. Tehát miközben én a legteljesebb mértékben támogatnék egy olyan összefogást, amely az országot visszavezeti a köztársaságba és a demokráciába, itt nem állok meg. Én igenis szeretnék közpolitikai programokat látni arról, hogy milyen államot képzelünk el: milyen legyen az egészségügyi, az oktatási, a nyugdíj- és társadalombiztosítási rendszer, az önkormányzatiság, mit jelentsen a társadalmi szolidaritás az új évezredben. Egyáltalán: hogyan képzeljük el az állam-egyén, az egyén-kisközösségi viszonyt? Az ezekre a felvetésekre adott válaszok jelentik a politika valódi értelmét, mert ezek a hétköznapi, húsba vágó problémák foglalkoztatják az embereket, nem az ideológiai viták.
    A fiatalok túlnyomó többsége itthon akar maradni, Magyarországon szeretnének dolgozni, gyarapodni. A demokraták felelőssége, hogy perspektívát adjanak az embereknek, egymással is versenyző programokat dolgozzanak ki hazánk érdekében. Mert a választóknak látniuk kell, hogy sokféleképpen gondolkodunk az előttünk tornyosuló kihívásokról, s a versengő gondolatokból és programokból születhetnek értelmes kompromisszumok. De a végén az egymást tisztelő és megbecsülő demokratáknak együtt kell működniük annak érdekében, hogy sikerüljön leváltani az Orbán-kormányt, s ennek nyomán egy gyarapodó országot tudjanak közösen építeni.
    Az egymással versengő, ám együttműködő demokratákra és a köztársaságra ürítem poharamat.
    Egészségükre! Éljen a köztársaság!