2013. november 22., péntek

Lánczos Vera beszéde a november 15-én rendezett köztársasági vacsorán

Kedves jelenlévők!

Megtiszteltetés számomra, hogy e jeles alkalomból, amikor a köztársasági eszme előtt tisztelgünk és felidézzük az első magyar köztársasági elnök emlékét, ebben a körben szólhatok.

Felemelő számomra, hogy részesévé válhatok annak a régi-új tradíciónak, amely a köztársaság szellemének megőrzése érdekében teremtődött meg. Felemelő kézbe fogni azt a serleget, amit már sok évtizeddel ez előtt is a köztársaságra emeltek magasba, elkötelezetten mindazon értékek iránt, amit ez a fogalom jelöl.
 
Ebben a körben, ahol baloldaliak, liberálisok és konzervatívok, a közélet legkiválóbbjai vannak jelen – ezért a szavaknak is más a súlyuk –, nemcsak megtiszteltetés, hanem kivételes lehetőség is számomra, hogy arról beszéljek, amit ma állampolgárként, publicistaként a legfontosabbnak tartok.
Magyarországon a köztársaság több mint egy államforma. Magyarországon úgy alakult, hogy a köztársasági eszméhez kötünk minden olyan értéket, amely az alkotmányos demokráciához, a demokratikus jogállamhoz, az egyének szabad kiteljesedéséhez kapcsolódik.

A harmadik magyar köztársaság több mint húsz évig élt, egy békés demokratikus európai környezetben, mégis bekövetkezett, amire nem számítottunk, az, hogy külső behatás nélkül meg lehetett dönteni.
Kende Péter „A köztársaság törékeny rendje”, címet adta kitűnő könyvének, amit én most kezembe vettem újra, amikor e néhány gondolattal készültem. Végtelenül kifejező ez a cím. Alig másfél évtized telt el e könyv megjelenése óta, s a harmadik magyar köztársaság rendje romokban van.

Hosszasan lehetne sorolni, hogy miért igaz ez az állítás de ezekkel itt mindenki tisztában van. Csak annyit jegyeznék meg, hogy már nincsenek meg a kormányzat feletti ellenőrzés intézményes biztosítékai; a politika világa az átlag polgár számára már megint átláthatatlan; joggal érezheti úgy, hogy az állam nem érte, hanem ellene van; hektikus és általa nem befolyásolható változásoknak, politikai önkénynek kiszolgáltatott; a törvényalkotás kézi vezérelt, a jogbiztonság erősen sérült, a törvény előtti egyenlőség megkérdőjelezhető, a választási eljárási szabályok a hatalom érdekében torzítottak.

Nem túlzás ehhez hozzátenni, hogy a demokratikus intézményrendszer lerombolása láthatóan nem elég, naponta érhető tetten a szándék, hogy a köztársaság egész eszmevilága is porrá legyen zúzva. Erről szól a hatalomkoncentráció, az élet minden területének ellenőrzés és közvetlen befolyás alá vonása, a helyi szabadságok felszámolása. Szimbolikusan ezt üzeni az ország elnevezéséből a köztársaság szó törlése.

Mindannak kapcsán, ami történt, én, ma itt a demokratikus köztársaság egyik lényegi és elengedhetetlen feltételének fontosságát szeretném hangsúlyozni. Azt, hogy szükségszerűen közmegegyezésen alapszik. Közös akarat nélkül, hogy a közösen elfogadott elveket, értékeket, szabályokat minden politikai erő, ill. a társadalom tagjainak túlnyomó többsége magára nézve kötelezőnek tartja, nincs demokratikus köztársaság.
A rendszerváltást követően a pluralista parlamentáris demokrácia intézményrendszerét és mögöttes elveit a politikai erők elfogadták.

Ha egyik politikai erő megkérdőjelezi ezt a konszenzust, akkor azon múlik, hogy mennyire törékeny ez a rend, hogy van e egy kritikus többség, amely meg tudja védeni.
Egy folyamat volt ez, amely mára, egy antidemokratikus párt hatalomra kerülésével a konszenzus teljes felrúgásával zárult le. De most nem róluk szeretnék beszélni, hanem a mi felelősségünkről ebben. A baloldali és liberális értelmiség felelősségéről. Vajon ha a köztársaság ethoszához következetesebben ragaszkodtunk volna, az más irányt adott volna e folyamatnak? Erre az én a válaszom az, hogy nagy valószínűséggel igen.

Gyakran elhangzik, hogy nem volt elég megalkotni az intézményrendszert, a demokratikus működés procedurális rendjét, ha hiányoznak a demokraták, akik működtetik, akkor kiüresednek az intézmények. Nagy mulasztása volt a rendszerváltásnak, s most leegyszerűsítve fogalmazok, hogy nem oktatta, nem tette tananyaggá a demokráciát.

De nem egyszerűen az történt, hogy abban hitben ringattuk magunkat, hogy majd az intézményrendszerhez idomul a gondolkodás, ott sem érvényesítettük ezt az értékrendet, felfogást, ahol lehetett volna. Pl. a sajtóban, a politikai elemzések során, a közbeszéd formálása során. Sőt, kialakult az a trend, hogy elegendő a demokrácia formalitásait számon kérni, miközben lépten-nyomon azt hangzik el, hogy az embereket ez a kérdés úgy sem érdekli.

Mire gondolok?
Pl. 2002-ben, amikor a Fidesz választási csalásra hivatkozott, mint a vereség okára, az általa megrendezett és felügyelt választás után, akkor ezzel szemben nem azt állítottuk világos ellenvetésként szembe, hogy a választások tisztaságának és eredményének minden alapot nélkülöző megkérdőjelezése az alapkonszenzus megkérdőjelezését, a közös játékszabályok megkérdőjelezést jelenti, tehát antidemokratikus magatartás. Nem azt mondtuk, hogy mint ilyen nem fér bele a demokráciába, hanem az volt sulykolt álláspont, hogy érthető alternatív valóságértelmezésről van szó, ami egy vereséget szenvedő párt szempontjából rendben lévő.

Amikor pl. önmagával kezdte azonosítani a nemzetet, akkor kevés volt ezt a „nemzet” szó-kisajátításnak, kirekesztő politizálásnak nevezni, hanem világosan ki kellett volna mondani, hogy ezzel a demokratikus rend mögötti alapkonszenzust sérti súlyosan meg, ami nem fér bele a demokráciába.

Ha ilyen megvilágítást kaptak volna ezek és a hasonló esetek, ha a nevükön lettek volna nevezve kezdettől fogva a demokrácia határait feszegető, azon túllépő politikai megnyilvánulások, akkor orientálódhatott volna a közvélemény, hogy egy politika meddig demokratikus és mettől antidemokratikus.

Vagy példaként említhetem a politikai verseny olyan felfogását, amely a társadalmi környezet számára azt üzeni, hogy a valóság akár totális átértelmezése is teljesen rendben lévő, csak az a kérdés, hogy mennyien hiszik el, ki csinálja ügyesebben. Ennek az értékmentes attitűdnek a természetessé válása és elburjánzása idézte elő többek közt, hogy a hazugság mára teljesen felcserélődhetett a valósággal, különösen ha a médiatér elfoglalásával párosul.
Ez szükségszerűen vezetett kiábrándult, apolitikus közvélekedéshez. Holott nincs másról szó, mint hogy a párttanácsadók eszköztára, a pártlogikai megfontolások vehették át a nyilvánosságban a „köz” tájékoztatásának szerepét, a helyett, hogy megmaradtak volna a pártszékházak falai között.

A közre csak a „termék” tartozna, amelynek egy olyan közeg közvetítésével kellene a nyilvánosság elé kerülnie, ahol nem a pártlogikák, hanem egy demokratikus kritérium-rendszer szempontjai érvényesülhetnek a kérdések, viták, elemzések során. Ahol nem keveredik a pártatlan tájékoztatás követelménye a nihilizmussal, illetve a minden párttól való egyenlő távolságtartással.
Ahol nem számít elfogultságnak észrevenni és láttatni akár, ha az egyik politikus, politikusi magatartás vagy pártálláspont kevésbé vagy inkább megfelel a demokratikus kritériumrendszernek, mint egy másiké. Hogy ez nem így megy, az nagyban elősegítette, hogy mára tényleg nem maradt terepe az értelmes politikai diskurzusnak.

Akik pl. 2010-ben felelős véleményformálókként úgy nyilatkoztak, hogy nem is baj, ha kétharmados győzelmet hoz a választás a győztesnek, mert egyszerűbb lesz olyan társadalom-átalakításokba fogni, amelyek megegyezés hiányában halasztódtak, azok lényegében azt üzenték a társadalomnak, hogy a demokrácia kényelmetlen, feleslegesen komplikált konszenzuskereséseivel volt baj, nem a konszenzusképtelenséggel és kompromisszumképtelenséggel. Nem arra törekedtek, hogy minél többen megértsék és elfogadják, hogy nincs demokrácia konszenzus, kompromisszumok nélkül. Hogy az nem önfeladás. A konszenzuskényszer biztosítékainak kikapcsolása viszont, egyenlő a kontroll kikapcsolásával, ami veszélyt jelenthet a demokratikus működésre.

Ezek talán széttartó, felszínesnek tűnő példák, de hosszan sorolhatók, és nagyon jellemzőek. Sokadmagukkal együtt nagy szerepet játszottak a demokrácia mögöttes elveinek meg nem értésében, elfelejtésében, az irántuk való közöny elmélyülésében. És erre végtelenül rossz válasz, amikor azt hangoztatjuk, hogy az embereket a demokrácia kérdése amúgy sem érdekli. Ezzel úgymond nem lehet választást nyerni.

Én határozottan vitatom ezt a tézist, egy olyan történelmi helyzetben, amikor a törésvonalat éppen a demokrácia iránti elkötelezettség, ill. annak elutasítása jelenti, és az a tét, hogy milyen rendszerben akarunk élni. Nem hiszem, hogy lenne jelentősebb vízió ma, mint a jelenlegi állapotból ismét demokratikus köztársaságot teremteni Magyarországon. Nem igaz, hogy ez nem kaphat megfelelő súlyt egy választási kampányban. Ehhez azonban szemléletet kéne váltani, világosan kellene beszélni, vissza kéne helyezni a köztársasági eszmét a legfontosabb helyre mindannyiunknak.

Nem késő kifejezésre juttatni, hogy ebben minden demokratikus politikai párt egyetért.
Nem késő hangsúlyozni, hogy ennek alapján összefogni új konszenzus teremtése érdekében, az nem elvek feladását jelenti, hanem éppenséggel elvek képviseletét, a plurális demokrácia megmentését. Ezért pl. nagyon helytelen összeborulásnak nevezni – egy lekezelő, elvtelen magatartásra utaló kifejezéssel – ezt a törekvést.(Hogy még egy példát említsek a fent soroltak mellé.)
Talán keményen hangzik, de, nem hihető, hogy valóban a demokrácia helyreállítását tekinti legfontosabb céljának bármelyik párt, amelyik nem teszi első helyre feladatai közt az ehhez szükséges konszenzus elérését. Már csak azért sem, mert minden egyéb feladat teljesítése ezen áll vagy bukik.
Arra emelem poharam, hogy ez sikerüljön!
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Éljen a köztársaság!