2019. február 18., hétfő

Balázs Péter február 9-i beszéde


LÁTLELET MAGYARORSZÁGRÓL
Balázs Péter előadása a Köztársaság Napján
2019. február 9.
Az évértékelések évada van. Felfogásom szerint az tartson évértékelőt, aki politikai felelősséget visel: számoljon el a tetteivel. Én látlelet készítésére vállalkoztam. Látleletet akkor vesznek fel, ha valakit baleset vagy inzultus ért és ennek hatását kell röviden, de pontosan diagnosztizálni. Most a „magyar beteg” jelentkezik vizsgálatra, lássuk, milyen állapotban van? Alaposan helybenhagyták, a tünet-együttes súlyos, viselkedése tájékozódási és tudatzavarra utal: páciensünk 30 éve határozottan elindult egy cél felé, de egészen máshová érkezett, amit képtelen feldolgozni. Ennek okait vizsgáljuk belülről és kívülről! 

A) A belpolitikai vizsgálat a gazdaság, a politika és a társadalom állapotára vonatkozóan emel ki fontosnak vélt megállapításokat.
1. Kezdjük életünk anyagi feltételeivel!
►1. A 4% feletti gazdasági növekedés imponáló, de a magyarok ma jelentős külső forrásokból élnek és költenek. Ezek a folyamatok a saját erőnkből nem fenntarthatóak, ezért nem biztonságosak. A kilátások is borúsak, a növekedés lassulása következik.
Az EU-támogatások példátlanul sok erőt csatornáztak be a gazdaságba (GDP 4-5%-a), ez átmenetileg felpumpálta az építőipart (2018: +22%), de alig hagyott nyomot a termelő szférában, az innováció és a humán tőke minőségi javítása területén. A külföldön dolgozók hazautalt megtakarításai szintén gyarapítják a vásárlóerőt. Nőttek a beruházások (2018: +15%), de jelentős részük ugyancsak külföldről érkezik. Különféle csatornákon folyik be a pénz, ám a csapok kezelői mindegyik esetben külföldön vannak.
Több hazai tőkére és okosan befektető tőkésre lenne szükség. A kormány hizlalja az új burzsoáziát, de a kiszemelt vállalkozók politikai, baráti, sőt családi kapcsolatok révén kerülnek be a nemzeti válogatottba. Itthon könnyített pályán nyerik a közpénzeket, de egy nemzetközi versenyen már a táv felénél kiesnének. A gazdaság dinamizmusát az exportra termelő multinacionális cégek adják, amelyek olcsó betanított munkásokat keresnek, hogy gyors profitot gyártsanak Európa belső határvidékén. Igényesebb termelési folyamatokat, kutatást, tervezést, marketinget ritkán telepítenek Magyarországra. Üzleti érdekeik mentén megalkusznak a hatalommal, cserébe valódi piaci visszajelzéseket közvetítenek, míg az itthoniak csak a politikai körülményekre figyelnek.
Túltáplált tőkésosztályunk hamarosan nehezebb időjárással találkozik. A külső források csökkenhetnek, az EU-nak kezd elege lenni adományai eltérítéséből. A világgazdaság a lassulás jeleit mutatja, Kína már nem képes a korábbi szédítő növekedésre (6% alá süllyed), az USA önmagát szigeteli el. Mi Európa részeként utazunk a hullámvasúton, de az EU is rendszerbeli kihívásokkal küzd. A hazai prognózisok a gazdaság lanyhulását jelzik jövőre (2018 – 2019: GDP 4,6 – 3,4%, beruházás 15 – 5%, építés 22 – 5%). Már a kormány is meghúzta a vészharangot.

►2. Ma az uniós pénzek képezik azt a hatalmas koncot, amelyhez sokan a politika eszközeivel próbálnak hozzáférni. A könnyű pénz túlkínálata szétzilálta a felhasználási oldalt. Felzárkózási stratégia nélkül az EU-alapok és mezőgazdasági támogatások a korrupció melegágyává váltak.
A korrupciós rangsorban Magyarország az EU-lista legaljára csúszott, már Románia is megelőz, csupán Görögország és Bulgária helyzete rosszabb. Államilag vezényelt és legalizált korrupció történik: az egész rendszer testreszabott törvényei segítségével kaparintja magához a közpénzeket és osztja szét a hatalom birtokosai között. Ezt nevezik az „állam elrablásának”.
A korrupt gyakorlat a közbeszerzési piacon keresztül terjed, és három ponton fosztja ki az országot. Először, a megrendelések valódi verseny nélkül „baráti” cégekhez kerülnek, ugyanazok a nevek ismétlődnek országszerte. Másodszor, a nyertesek nem elégednek meg a tisztes haszonnal, hanem arcátlan árdrágítással és minőségrontással növelik a nettó bevételüket. Harmadszor – és ez a legkártékonyabb az egészben – a jövő építése helyett könnyen és gyorsan megvalósítható projektek tolakodtak előre. A képzési, foglakoztatási, fejlesztési feladatok helyébe díszkő, kilátó, szökőkút kerül, csupa nem produktív befektetés. A fenntartásuk is közpénzeket emészt el, csakúgy, mint az eltérített adóbevételekből épülő futball és egyéb stadionoké. A korrupt gyakorlat tovább fertőz, a kijárók, közvetítők csúszópénzt kérnek (10-20%-ról hallani, de egy bírósági ügyben 90% is előfordult).
A külső források hasznosításához nemzeti konszenzussal alátámasztott gazdaság- és társadalomfejlesztési stratégia kellene. Ezzel eddig mindegyik kormányunk adós maradt. Így a pénzek jelentős része vált könnyű jövedelemmé és tűnt el a gyors és mohó fogyasztás lefolyóin.

►3. Legfőbb erőforrásunk, a humán tőke lemorzsolódik és veszít az értékéből. Aktív munkavállalók százezer szám hagyják el az országot. A munkaerőhiány az egyik fő akadálya új, értékes befektetések fogadásának.
A humán erőforrást az oktatás képezi és neveli, az egészségügy tartja karban és a gazdaság lendülete foglalkoztatja. Az oktatás és az egészségügy igen rossz állapotban van, a pro-ciklikusan stimulált gazdaság pedig veszélyes kanyarba kerül. A munkaerő utánpótlás hosszú távon a népszaporulat eredménye, de rövidtávon a népmozgástól függ. Az utóbbi években meredeken emelkedik a nyugatra távozó, zömmel fiatal munkavállalók száma. A becsült több mint félmilliós tömeg háborús emberveszteségekhez mérhető, az 1956-os „disszidálásoknak” közel háromszorosa.
A frissen kivándoroltak a mai körülmények között nem fognak visszatérni. Honnan lesz utánpótlás? Itthon a lakosság viszonylag jól fogadja a szomszéd országokból érkező magyar és nem magyar munkavállalókat, sőt a könnyen integrálódó kínaiakat is. Távolabbi vidékek színes szülötteivel nehezebben barátkozik meg, még akkor is, ha értékes szaktudást hoznak magukkal és megtanulnak magyarul. A „migránsokkal” szembeni hecckampány (akik egyébként utoljára 2015-ben voltak láthatóak) rontotta az esélyeit annak, hogy alkalmas feltételekkel friss munkaerő táplálja a magyar gazdaságot, segítsen eltartani a nyugdíjasokat és ápolni az időseket.
A 3,7%-os munkanélküliségi mutató megtévesztő: a kormány kiengedi az országból az állást kereső dinamikus munkaerőt és vele értékes szakmákat, de hozzászámolja őket az itthon dolgozókhoz, a maradék egy része közfoglalkoztatáson tengődik (havi 54 ezer forintért), így van kifeszítve a munkaerőpiac, marad a túlóráztatás.

►4. A magyar gazdaság EU-tagként is az európai periféria felé sodródik, az ipartelepítés és a foglalkoztatás igényszintje a periféria jegyeit hordozza.
A kisodródás a fejlett világ szélére egyszerre történik itthon és külföldön: idehaza a kevés saját értéket hordozó munka terjed, nyugaton pedig a magyarok nagy része a képzettsége és képességei alatti foglalkozásokban keresi meg a magasabb béreket, miközben más nemzetgazdaságokat gyarapít. Itthon több értéket tudnának termelni – kevesebb pénzért. A választás az egyén szempontjából érthető, ő nyer, az ország és az itthon maradók veszítenek.
Fő iparágunk a gépkocsi összeszerelés, ami többszörös kockázatot rejt: az ágazat a konjunktúra romlásának egyik legelső áldozata, ha a csökken kereslet, a gyártó sorok könnyen leállíthatók vagy áttelepíthetők; a munkabérek nyomottak, a fejlesztés és értékesítés külföldi centrumokból történik. A termék maga is átalakul, jönnek a villanyautók és az önvezető járművek. Erre a helyzetre tett rá egy nagy lapáttal a „rabszolgatörvény” az évi 400-ig növelhető túlóra, trükkös kifizetési szabályokkal. Magyarország ahelyett, hogy Európa centrumában követelne helyet magának, a perifériának is a legszélére sodródott. 1995-ben a térségben még a 3. helyen álltunk, ma már csak Bulgária van mögöttünk, Románia utolért, Lengyelország és Szlovákia elhúzott mellettünk.

2. Nézzük a politikai oldalt, a kormányzás minőségét!
►1. Magyarországon egy új „félfeudális rend” alakult ki (Szalai Erzsébet meghatározása), amely pénzek, piacok és privilégiumok elosztására épül. A túlkoncentrált politikai vezetés egybemossa a hatalmi ágakat, miközben mindegyikük minősége romlik.
A gúla csúcsán a korlátlan hatalmú vezető ül, a közvetlen és egyszemélyi irányítás a királyokra emlékeztet. A rendszer fenntartói: az új „politikai elit”, az őt kiszolgáló állami hivatalok, a kliensburzsoázia, a nemzeti-konzervatív technokrácia és a „lakájmédia”. A hatalom birtokosait ma nem az országépítés kihívásai foglakoztatják, hanem a pozíciók megtartása – mindörökre. Az újfajta autokráciában mindez „törvényes” keretek között zajlik. Vannak politikai pártok, választások, csakhogy közelebb lépve kiderül, hogy a demokráciákra hasonlító terepszínű álcázás sok-sok összefércelt hamisságból készül: hamis a választójogi törvény, ahol a szavazatok kisebbségéből parlamenti kétharmad születik; hamis az örökös kampány üzemmódban járatott kormányzati önpropaganda stb.
Európa legkisebb kormányának torz felépítése is a hatalom-koncentrációt tükrözi: az ország összes ügyét nyolc tárca kezeli, szakszerű kormányzáshoz ennek kb. a kétszeresére lenne szükség. Viszont a szuperminisztériumok csúcsain óriási (és igen költséges) vezetői tömeg tülekedik: egy-egy miniszterre átlagosan 14 államtitkár és helyettes jut, ami a legnagyobb országok kormányaira emlékeztet, nálunk legfeljebb a harmada indokolt. A magyar nemzetvezető, immár várbeli sasfészkéből, nemcsak a kormányt irányítja, hanem megszabja az országgyűlés napirendjét, kijelöli az előterjesztőket, még azt is egyedül ő dönti el, hogy kiből lesz köztársasági elnök. Minden szál egyetlen kézben fut össze, elmosódott a határ a törvényhozó és a végrehajtó intézmények között, bárhová költözzenek is Az ügyészség és az Országos Bírói Hivatal hatalmi elfoglalása után a kormány most a közigazgatási bíróságokkal akarja engedelmességre szoktatni az igazságszolgáltatást.

►2. A hatalom médiamonopóliumra tör, szócsövein hamis híreket terjeszt, amivel nemcsak manipulálja, hanem lebutítja a köztudatot.
Megszűnt a Népszabadság és a Heti Válasz, a Hír Tv visszavedlett a kormány agit-prop eszközévé, a Magyar Nemzet báránybőrébe a Magyar Idők bújt bele, a média túlnyomó része kormányzati kézben van. Ha a kormányfő nagy ritkán szóba áll az előválogatott sajtóval, akkor szokott paneljeit puffogtatja, rutinosan nem arra válaszol, amit kérdeznek, vagy letagadja a tényeket („a CEU marad Budapesten, túlóra nem lesz, az államnak nincs köze a kormányközeli gazdagodáshoz” stb.). Továbbkérdezésre már „nincs idő”, a beosztottak pedig az előírt alapüzeneteket szajkózzák. Nemcsak a média választéka szűkül, nemzetközi összehasonlításban a tartalom is szegényedik. A kormányzati csatornáknak jelszavakon kívül alig van közlendőjük, általában kevés fontos hír jut el a magyar olvasókhoz, nézőkhöz.
A hivatalos kommunikációs sémák a könyökünkön jönnek ki: aki mást mond, mint a kormány, az téved, vagy hazudik, mert felbérelték; a következő lépés a kifelé mutogatás, erős csúsztatásokkal („mások is ezt csinálják”, azután kiderül, hogy nem ezt, nem így és főleg nem ilyen mértékben); végül „direkt támadják az országot”. És itt kezdődnek a delíriumos látomások: „… mert bevándorlás pártiak, ki akarják cserélni a lakosságot, hogy a Mátyás-templom tornyából müezzin énekeljen; Soros utasítására a nemzetközi nagytőke összeesküvését szervezik ellenünk stb.” A vádak hajmeresztőek, mégis sokan elhiszik.
Az ellenségfigurákat – mint megtudtuk – Finkelstein és Birnbaum tervezték magyar megrendelésre New Yorkban. A célzatosan válogatott képeken egzotikus külsejű migránsok és egy nyilvánvalóan „idegenszívű” spekuláns látható, itthon szerkesztették hozzájuk harmadikként a tehetetlen és illegitim „Brüsszelt”, amelyet a hős magyaroknak kellene „megállítaniuk”. Ez a kampány amerikai képregények színvonalát idézi: a gonosz ellenfél már majdnem győz, de jön Superman és megmenti Magyarországot, Európát, az emberiséget. A kormányzat beleragadt a kopott sémákba, akármit kérdeznek, a válasz három szó: „bevándorlás, Soros, Brüsszel”.

►3. A nemzetközi migráció propaganda célú, hamis beállítása eltereli a figyelmet a valódi folyamatokról, zülleszti az országot, és csökkenti védelmi képességeit.
Szögezzük le: Magyarország nem „bevándorló ország”, nálunk átvonuló migráció történt, eddig egyetlen nagy hullámban 2015-ben, szabálytalan vagy ellenőrizetlen határátlépéssel. (Leleplező a terminológia: az „illegális bevándorló” – „illegal immigrant” – kifejezés egyenesen az USA-ból származik.). Idehaza tapasztalhattuk, hogy a messziről jött vándorok akkor gurultak méregbe, ha feltartóztatták őket és nem mehettek tovább Ausztria és Németország felé. Nem sokan akartak Magyarországon maradni: a fizetések alacsonyak, a nyelv nehéz, a hatóságok barátságtalanok. Ha már sikerült életük kockáztatásával Európáig eljutniuk, akkor jobb helyekre vágynak, oda, ahova egyébként a magyarok is igyekeznek. Aki pedig kérelmet nyújtott be, az már nem „illegális”, hanem menedékkérő.
A 2015-ös forgatagban, a hirtelen megterhelés súlya alatt az EU is megzavarodott. A Bizottság nem számolt a belépő, tranzit- és célországok helyzete közötti lényeges különbségekkel. A menekültek kvóta szerinti elosztásának ötlete politikai hiba volt, mert hiányzott egyes tagállamok támogatása és ütközött a menedékkérők szándékaival. Újabb javaslatok – a tengeri és szárazföldi határőrizet közös erősítése, vagy a migráció forrás-országaival való együttműködés – közös célokat szolgálnak, ám a magyar kormány ezeket is akadályozza.
Magyarországról nyomtalanul eltűntek a migránsok, de a mesterségesen szított félelem és gyűlölködés velünk maradt és mérgezi a lelkeket. A kormány „túltolja” a migrációs veszélyt, akik vitatkoznak vele, hajlamosak éppen ezért lebecsülni. Most nincs migrációs nyomás Európán, 2015 óta a töredékére esett vissza. De fel vagyunk-e készülve a biztonságos, ugyanakkor humánus cselekvésre, ha egy valódi, erős menekülthullám érné el Európa közepét? Mit ér a magyar államhatár alig 10%-án drága pénzen felhúzott kerítés? Ausztriában vagy Németországban sokkal többet tudnak a teendőkről, tanulunk-e tőlük? Idehaza a kormány úgy vélte: szögesdróttal és gumibottal is kezelhető a probléma.

►4. A politikai cselekvés figyelmen kívül hagyja a társadalom igényeit és érdekeit. A kormány nem tárgyal a választópolgárokkal és az őket képviselő különféle szervezetekkel.
A dialógus mint műfaj 2010 óta kiveszett a magyar politikai életből. A kormány ahelyett, hogy itthon beszélgetne az állampolgárokkal és szervezeteikkel, a glóbusz túlfelén élő választási guruk politikai potencianövelő receptjeiben bízik. A postaládákba csempészett kérdőívek, odakészített gyermeteg válaszaikkal köszönő viszonyban sincsenek az igazi politikai konzultációval, amit élőszóval, szemtől-szembe szokás folytatni.
Nincs párbeszéd a munkaadók és munkavállalók szervezeteivel, a szakmai szövetségekkel az orvosoktól és ápolóktól a pedagógusokig, az egyetemistákkal, a kutatóintézetekkel, a katonákkal, rendőrökkel, tűzoltókkal és a vasutasokkal. Súlyosan sérült az egyetemi autonómia, a kormány csavaros feltételekkel utálta el Budapestről az amerikai-magyar CEU-t, így vonzó kurzusai Bécsbe települnek. Orosz mintára most szállja meg a tudományos kutatás szuverén területét: idén már nem utalta át az MTA alaptámogatását, a kutatóintézeti hálózatot is hatalmi szóval akarja átszabni.

3. Hogy érzik magukat a magyarok?
►1. A megosztott és manipulálható társadalom nehezen ébred rá, hogy becsapják és kifosztják, de az embereknek kezd elegük lenni az ámokfutásból. Bátorodnak az ellenzéki akciók, azonban politikai változáshoz még nem elegendőek.
A társadalom nem erről álmodott a rendszerváltáskor, mégis megadóan viselte a demokrácia és vele együtt a közvagyon ellopásának mind újabb fokozatait. A sokmilliárdos korrupció rossz hangulatot kelt, de nem vitte utcára az embereket. A kormányt egy vakon hívő kemény mag továbbra is támogatja. de fogy a bázis és látványosan romlik a kormányzó csapat minősége (tisztelet a kevés kivételnek). Ám még ez is elegendő, hogy a torz választási törvény és a médiatúlsúly segítségével hosszabb ideig fenntartsa a rendszert. A potenciális szavazatok tekintetében az ellenzék az erősebb („Mi vagyunk a többség!” – skandálták a Kossuth téren.) Kérdés, tud-e élni vele?
Az ellenzéki politizálást új vonások gazdagítják. A fiatalok ébrednek rá, mekkora pogányság az, ami körülöttük zajlik. A rendszerváltás megtagadott eszméire nem emlékezhetnek, de felismerték, hogy a jövőjük forog kockán. Az ellenzéki pártok is szóba állnak egymással. A stratégiai célt látják immár és nem a politikai különbségeket ugyanazok, akik egy éve még semmiféle együttműködésről nem voltak hajlandóak tárgyalni. A parlamentben új kitörési pontokat találnak a megalázó színjátékból, az utcán közös akciókat szerveznek Az Audinál sikeresen végződött az első nagy sztrájk, amely már nyugati szervezési minőségről tanúskodott.
Ahhoz, hogy a rossz közérzetből politikai változás sarjadjon, aktív cselekvésre van szükség. Először is el kell menni szavazni! Ehhez a pártoknak és a szakszervezeteknek is fel kell nőniük a feladathoz: aktuális kérdésekre friss válaszokat adni és új, dinamikus emberekre cserélni a megfáradt harcosokat. Legfőképpen egymásba kell karolni, amennyire csak lehet, mert a választók az erős és egységes fellépést támogatják. Ilyen társadalmi háttérrel különösen fontos az idei két választás Magyarországon.

►2. A májusi EP-választás számunkra a Kelet és a Nyugat közötti útelágazásról szól. Az EP-beli pozíció befolyásolja a pártok nemzetközi támogatottságát, így áttételesen hazai hatalmi következményei is lesznek.
Magyarország nyugati útválasztása a NATO- és EU-csatlakozással már régen eldőlni látszott, most azonban újból élére állt a kérdés. A Fidesz kampányát egyetlen szimbolikus témára építi, ez a „bevándorlás”. A sokszínű Európáról egy torz fekete-fehér képet mutat a választóinak: vannak a „bevándorlás pártiak” és vagyunk „mi”. Azt reméli, hogy a hazug üzenet végtelen ismétlésével sikerül egyben tartania a táborát. Abban is bízik, hogy az ellenzéki pártok egyenként, egymással versengve csekélyebb eredményt érnek el és sok szavazatuk vész kárba (5% alatt mind, illetve ami nem éri el egy további képviselői hely megszerzését). Az eredmény a részvételen is múlik. Öt évvel ezelőtt a választópolgárok 29%-a ment csak el szavazni, és a Fidesz 51%-ot kapott.
A kormány nyílt vagy sunyi EU-ellenességével szemben az ellenzék Európa mellett tör lándzsát; tőlük várjuk a valódi tétek bemutatását. Nem valószínű, hogy több ellenzéki párt eljut a lista szintű együttműködésig, mert vannak ellenható érdekek: az EP-választás alkalom az önálló megmérettetésre és a bizonyításra (Momentum, Jobbik); a pártlisták (21 fő) az egyes pártok belső rangsorát tesztelik; végül a kevés nyerő helyért mindegyik esélyes párton belül megindult a versenyfutás. A választókat a pártszimpátia vezeti, de ilyenkor könnyebben szavaznak a második kedvencre, vagy támogatnak feltörekvő, új erőket. Az is fontos, hogy kit juttatunk az EP-be. Friss, fiatal listavezető arcoknak bizonyosan nagyobb az esélyük.
A Fidesz családja ma az Európai Néppárt, amely a 27 tagállamból 48 jobbközép pártot ölel fel és 219 képviselőt tömörít. A Fidesz 12 parlamenti voksa itt már számít. Ezért oly türelmesek Orbánnal szemben mérsékelt jobboldali politikusok (Angela Merkel, Manfred Weber), annak ellenére, hogy ő hírhedt szélsőjobb figurák (Salvini, Wilders, Le Pen és társaik) társaságát keresi, politikai szótárát használja és stratégiájukat követi. Ha megtartja, vagy netán még növeli is az EP-képviselői helyek számát, akkor megpróbálhat a hasonszőrűekkel összeállni, vagy továbbra is élvezi az elvtelen védőernyőt a néppártban.

►3. Az őszi önkormányzati választások jó alkalmat kínálnak a pártok koordinált fellépésére és a hatalom pozícióinak megingatására.
Van esély az ellenzék összefogására, mert a helyi ügyek megoldásában könnyebb egyetértésre jutni, mint országos, vagy ideológiai kérdésekben. Budapest és több nagyváros a két stratégia metszéspontján helyezkedik el: itt a nagypolitika is megütközik. Ennek az összecsapásnak nemcsak edzőmérkőzése, hanem politikai próbája az EP-választás.
Az Orbán-rendszer, a saját vereségeiből is okulva, minden politikai eszközt bevet, hogy a hatalmat és a zsákmányt megtartsa. A páncélzatán nincs rés, de egyetlen banánhéjon is elcsúszhat. Sikamlós terepnek bizonyult a „rabszolgatörvény”, megmozgatta a társadalmat és dinamizálta a politika szereplőit. A tűntetésekből és sztrájkokból még nem lesz hatalomváltás, morális tekintetben azonban a rendszer megbukott. A kormányzati szerkezet, amely mindent egyetlen hatalmi centrum alá rendel, működésképtelen (a KLIK-től a hulladékgazdálkodásig). A gátlástalan hazugság és haszonszerzés lezülleszti a társadalmat, kívül-belül nő az agresszivitás, a rezsim „diktatórikus üzemmódba” vált át (Kiss János meghatározása). A Fidesz vezetői csak a saját táboruknak beszélnek, de nekik sem mondanak újat, egy „rezsicsökkentés” szintű ötletük sincs. (Meglátjuk, mint mond Orbán holnap!)
A kegyvesztett Simicska nem is sejtette, hogy obszcén ítéletéből politikai jelszó válik: az O1G könnyen rajzolható a hóba, plakátra, bankjegyekre. A mondat frappáns, de alpári. Ide süllyedt a közbeszéd.

B) Külpolitika
Milyen mozgástere van Magyarországnak a nemzetközi pályán és hogyan él vele?
►1. A magyar külpolitika közös nemzetközi lépések akadályozásából próbál pozíciót építeni, de mind gyakrabban marad egyedül. Erős és megbízható támogatók helyett gyanús partnerekkel barátkozik.
Magyarország mozgásterét meghatározza geopolitikai helyzete: az európai szárazföld közepén, nagyhatalmi erőpróbák útkereszteződésén fekszik, hét szomszéd állam veszi körül. Ebben a beágyazottságban és méretkategóriában a legfontosabb támasz nagy és erős országok szövetsége, akik segítenek, ha kell. A magyar külpolitika azonban fordítva ül a lovon. A kormány a barátainkkal különös konfliktusban áll: a szövetségi rendszerek előnyeit (védelmet, pénzt, piacot) elfogadja, de normáikat vitatja, olykor tudatosan megszegi. Ezzel a saját rendszerünket rombolja. Ugyanakkor a mi közösségünkkel versengő, sőt azt bomlasztó államokkal és vezetőikkel meghitt kapcsolatokat ápol (Erdoǧan, Bolsonaro, Putyin, Gruevszki, Lukasenka, továbbá Alijev, Nazarbajev, Berdimuhamedov…).
Magyarország nemzetközi szerepét nyersanyagkincs vagy katonai erő sem támasztja alá. Marad két út: diplomáciai tudás, jó példa és kapcsolatok segítségével hozzájárulni tágabb közösségek problémáinak megoldásához és így szerezni támogatókat; vagy útját állni annak, hogy mások megoldják a problémáikat és a zsaroló pozícióból építeni állásokat. A mostani kormány a második úton jár, közismert „vétó játékos” (az EU-ban éppen az EU-Arab Liga közös közleményt akadályozza, a NATO-ban Ukrajna közeledésének állta útját, az ENSZ-ben a migrációs kertegyezményt fúrja). Ez rövid távú stratégia és könnyen visszaüt, kivált, ha a kötözködőnek nincsenek társai.

►2. 2019-ben az EU fő intézményei megújulnak és fontos stratégiai döntések is esedékesek. A fejleményeket különös figyelemmel kísérjük, mert az Európába ágyazott Magyarország számára az EU-tagságnak nincs alternatívája.
Az EU kezdettől fogva a NATO katonai ernyője alatt fejlődhetett, saját védelmi dimenzió nélkül. Ez most változóban van. Sikerein felbuzdulva az unió túlterjeszkedett: 27 ország próbál együttműködni mintegy 20 ágazatban. Az expanzió elérte a korlátait: az EU csúcsteljesítményei (euró, Schengen, közös külpolitika) befejezetlen, „könnyűszerkezetes” konstrukciók, amelyeket válsághelyzetek erősen próbára tettek. Két fontos szakadás is keletkezett. A kilépésről tárgyal az Egyesült Királyság, amely elsőként csatlakozott az alapító „hatokhoz”. Éles kanyarral letért a konstruktív együttműködés útjáról Magyarország és Lengyelország, amelyek a keleti bővülést vezették. Az egész építményt várhatóan úgy fogják megerősíteni, hogy kevesebb közös célt visznek végig azok, akik valóban akarják. Magyarország vajon hova fog állni?
2019 az unióban választási év. Milyen politikai átrendeződés várható? A Fidesz a Néppárt tagja, de európai ügyekben a szélsőjobb nótáját fújja (AfD, RN, Lega, osztrák Szabadságpárt stb.) és az ő erősödésükre számít az EP-ben. Ezek a pártok valószínűleg több mandátumot szereznek és hangosabbak lesznek, de a nagy pártcsaládokat aligha fogják megelőzni. Az uniót a Tanács vezeti, ahol a tagállamok képviselői ülnek körbe. Az EU stratégiája attól függ, hogy milyen összképet ad ki a nemzeti kormányok állandóan változó mozaikja. Szélsőjobb párt csak akkor lép be ide, ha valahol kormányra jut. A harmadik fő intézmény, az Európai Bizottság kollégiuma ősszel alakul újjá. Juncker utóda az EP legnagyobb pártcsaládjából kerül ki, van már jelölt (Weber), de nem biztos, hogy ő lesz a befutó. A Bizottság politikai összetétele már látható: a nyáron hivatalban lévő kormányok jelölnek egy-egy személyt a következő öt évre (az esélyes magyar biztos Trócsányi László).
A zűrzavaros Brexit-tel párhuzamosan folynak a tárgyalások az új hétéves uniós költségvetésről. Három gyökeres változás körvonalazódik:
·         Az EU-tól nyerhető támogatás a pénzeket pocsékoló periféria helyett inkább a centrum versenyképességét és biztonságát fogja szolgálni.
·         A vissza nem térítendő adományok helyébe új finanszírozási formák lépnek: banki eszközökkel kombinált, nyomon követhető konstrukciók.
·         Végül valamilyen feltételesség is megfogalmazódik: a jogállamiság és a támogatások között nehéz közvetlenül hidat verni, de az uniós pénzek elköltésének átláthatósága bizonyosan része lesz az új rendszernek.

►3. A globális világrend is átalakul, bomlik a korábbi kétpólusú rendszer. Magyarország egy erős európai csapat részeként építhet tágabb sugarú kapcsolatokat.
A hajdani kétpólusú rendszer szovjet pillére három évtizeddel ezelőtt ledőlt. A nyugati tartóoszlop állva maradt, de nem kizárt, hogy ez is követi volt partnerének sorsát: az USA befelé fordul, új elnöke alapjaiban kérdőjelezi meg az érvényes világrendet a kereskedelem, a környezetvédelem, a fegyverzetkorlátozás területén. A száguldva fejlődő technika átformálja a gazdasági és a politikai verseny feltételeit és eszköztárát. A világ államainak egynegyede működésképtelen, főleg a legszegényebbek. Oroszország a bipoláris képlethez próbál visszakanyarodni, ennek azonban nincs már realitása. Többpólusú világ van kialakulóban, amely túllép a megkövült ENSZ-rendszeren és ahol a feltörekvő nagy gazdaságok és újabb atomhatalmak is szót kérnek. Ma még tülekednek a jobb pozíciókért Kérdés, hogy az erőpróbák fegyveres konfliktusokhoz vezetnek, vagy tárgyalóasztalhoz fognak ülni.
Számunkra Európa nemcsak értékválasztás, hanem geopolitikai realitás kérdése: a magyar külforgalom 90%-a egy 1000 km sugarú körben bonyolódik le. A határokat a fuvartávolság szabja meg, messzi partnerekkel csak magas értékű termékeket tudunk cserélni. Ez nem zárja ki a gazdasági együttműködést távolabbi országokkal a józan megtérülés korlátain belül. A „keleti és déli nyitás” jegyében nagy hűhóval felállított költséges kereskedőházakat a kormány csöndben bezárta.

►4. Külpolitikánk sajátos és érzékeny terepe a bennünket övező szomszédok köre, a kétoldalú viszonyok megkerülhetetlen kérdése a nemzeti kisebbségek helyzete.
A szomszédsági kapcsolatok messze túlnőnek a hagyományos diplomácia játékterén (utak, energiarendszerek, folyók, nemzeti kisebbségek, családi kötelékek stb. fűznek össze). A jószomszédi viszonyt hosszú távra kell építeni, az Orbán-kormány azonban a szerint szereti vagy sem a szomszédos államok kormányait, hogy éppen milyen pártzászlót fúj a forgandó szél. Ez káros az ott élő magyarok számára (példa rá a konfliktushelyzet Ukrajnával).
A magyar kisebbségek sorsa a szomszéd államokban a többségi nemzetek kezében van, a döntések Bukarestben, Pozsonyban vagy Belgrádban születnek. Az egyik legfontosabb ügy a nemzeti identitás megtartása és szabad viselése. A magyar útlevél tetszetős ajándék a Kárpátalján vagy a Felvidéken, ám mindhiába, ha ott tilos nyilvánosan elővenni. A budapesti kormánynak nem az a feladata, hogy az útlevélbe csúsztatott szavazati joggal önmagát erősítse, hanem hogy nyílt sisakkal szálljon sorompóba a kettős állampolgárság legalizálásáért; vagy ha ennek nincsenek meg a feltételei, akkor a magyar nyelvi, kulturális és politikai identitás minél szabadabb gyakorlásáért.
Sokkal több közvetlen kapcsolat kellene a kisebbségi sorban kitartó, vagy bomló, szétszéledő magyar közösségekkel, hogy helyzetüket ne a tudatlanság vagy a romantikus képzelet rajzolja meg számunkra, hanem minél több személyes tapasztalattal rendelkezzünk az őket övező valóságról, a többségi nemzetekhez fűződő bonyolult viszonyuk mindennapjairól, helytállásukról, kulturális és gazdasági teljesítményükről.

C) Hol tart ma Magyarország és milyen a viszonyunk a jövővel?
►1. Három évtizednyi útkeresés után nehéz kimondani: a rendszerváltás nem sikerült. A hamarjában felhúzott plurális politikai rendszer és a nyugati modellt utánzó piacgazdaság itthon nem működik.
A rendszerváltó fordulat 1989-ben történt. A folyamat jól indult, de az utóbbi években a demokratikus intézményeket egy szűk csoport könnyedén megváltoztatta. Kiderült, hogy a politikai részérdek erősebb a normáknál, az alkotmány képlékeny massza, nem beszélve az Országgyűlés vagy az Alkotmánybíróság szerepéről. Mindegyik kisajátítható, tagjaik könnyen cserélhetők, működésük kívülről irányítható. A polgári szabadságjogok eltiporhatók, a gyengén szervezett civil társadalom legyűrhető. A politikai pártok folyamatosan átalakulnak: születnek és eltűnnek, meghasadnak és egyesülnek, a választók kóvályognak közöttük. A gazdaságban nem a nyilvános verseny nyit utat a tehetségnek és a teljesítménynek, hanem politikai pozíciók és röffentések határozzák meg, ki a győztes. A fejlett világhoz való felzárkózás meredek útján az ország ismét visszacsúszott. A magyar valóság nem a centrumhoz közelít, hanem a periféria jegyeit hordozza, leginkább a poszt-szovjet, illetve poszt-jugoszláv országok helyzetéhez és hangulatához kezd hasonlítani. A hajdan élharcos Magyarország ma kakukktojás az EU-ban, önmagát tette azzá.

►2. Két nagy, feldolgozatlan magyar trauma terheli a közgondolkodást és akadályozza a politikai cselekvést: a trianoni sebek és a „népies-urbánus” kettősség.
Jövőre már 100 éve, hogy a közép-európai őshonos magyarság több államban, széttagolva él. Hurcoljuk magunkkal a gyógyítatlan sebet, miközben mások jobban kezelték hasonló, sőt nagyobb sérüléseiket. (Különösen a németekről lehet példát venni, akik két vesztes világháború után képesek voltak megújulni, vagy a terjeszkedő Habsburg-birodalomból vendégszerető és jókedvű turista országgá zsugorodó Ausztriáról. ) Amíg a múltunkat nem tudjuk pallérozott módon kibeszélni és Magyarország képét túlcsorduló érzelmek helyett tényekből kirakni, amíg a felelősséget másra kenjük, és ártatlan angyalként próbálunk magyarázkodni, addig a nemzet lelkiismerete sem fog megtisztulni.
Magyarországon a napi politika a nyílt vagy kódolt irredentizmusból gyorsan ható szert képes gyártani és a történelmi fájdalmat fokozva csikar ki szavazatokat. Pedig a szabadon átjárható határok és a kerek évfordulók alkalmat kínálnak a megbékélésre. Persze a határok túloldalán is gyakran tör fel a nemzeti érzés, de jól kezelni a múltat és a jelent csak együtt tudnánk, hiszen a jövőt illetően hasonlóak az érdekeink. A nyugati szomszédokkal (osztrákok, horvátok, szlovének) csöndben kibékültünk, nem vívunk egymással történelmi ütközeteket. Viszont kölcsönösen akad még megbeszélni való a román, szerb, szlovák és ukrán sógorokkal.
A jól ismert „népies-urbánus” szembenállás a magyar identitás régi belső hasadása, amely kimondva vagy kimondatlanul megosztja a társadalmat. A magyar politika mai órája 1956-tól ketyeg, korábbra állítani történelmi tévedés. A rendszerváltást a forradalom örökösei kezdték. Követőik két táborban gyülekeznek és nem szívesen állnak szóba egymással, a szovjetekkel vívott szabadságharccal párhuzamosan folyt polgárháborút nem zárta le nemzeti kézfogás. A magyarok ma önmagukkal néznek farkasszemet, az egyik oldal hite szerint a nemzetet védi, a másik a progressziót szorgalmazná, holott „haza és haladás” nem ellentétei egymásnak. Lehet, hogy éppen Orbán rendszere segít összehozni a nemzeti egységet?

►3. A hazai közgondolkodásból fájóan hiányzik a jövőkép. Magyarországnak volna esélye, hogy az átalakuló világban előnyös pozíciót foglaljon el, ha jól és tartósan építkezik.
Három pillérre érdemes alapoznunk, de ehhez politikai biztonság is kell:
·         az első az európai centrumba, a stratégiai döntéseket hozó euró-övezetbe való gazdasági és politikai betagozódás;
·         a második: legfőbb erőforrásunk, a kreatív gondolkodás támogatása, hasznosítva a kiemelkedő hazai tudást és teljesítményeket (gyógyszeripar, nanotechnika, biotechnológia, matematika, hálózattudomány stb.);
·         a harmadik a múltat és jövőt jól ötvöző, Bukaresttől Brüsszelig vállalható új magyar identitás és öntudat felépítése.
A kormányzat a görcsös hatalomféltéstől vezettetve ma mindhárom tekintetben az ellenkező irányba törtet: távolodik Európa centrumától; lebutítja, megfélemlíti a társadalmat és elűzi a kreativitást; végül zavaros és anakronisztikus identitást táplál, amely kettéhasítja az országot és a fontos partnerek többségével is szemben áll.

Eddig tartott a látlelet. Megállapítható, hogy a „magyar beteg” állapota aggasztóan romlik. Sürgős étrend- és levegőváltozásra van szüksége, de nem úgy, hogy a svájci hegyekbe költözik, hanem megszokott otthonában marad. Itthoni környezetét kell alaposan átrendezni és kiszellőztetni!